Árpi ma a művészetek doktorává lett, mi pedig vasárnap elénekeltük a Jephtét. A két (Kettő?? Legalább kétszáz, hacsak nem kétezer, huszonkétezer, kétmillió, kétmillió-egy, vagy legyen inkább húszmillió?) esemény között van összefüggés.
Az én személyes történetem is ide kapcsolódik, és ezen keresztül hozzátok. Nyilván, hisz mindenkinek van vagy volt apja, és az apák (meg az anyák, meg a gyerekek, sőt nagynénik és nagybácsik is) Jephtéhez hasonlóan időnként elkövetnek kisebb-nagyobb baklövéseket. Nálunk sem történt ez másként, a mi családunkban is sokakat terhelt a kényszerű áldozat. Elvonultunk a hegyekbe, hosszú évekig hallgattuk a saját visszhangunkat, többen – Jephte lányával ellentétben – még a barátnéinket sem vittük magunkkal. Oly sok idő telt el, hogy már el is felejtettük: a történetnek nem így van vége. Egy 2011. december 4-i napon azonban magányos sétáink alkalmával néhányan összetalálkoztunk egy völgyben, amiről kiderült, hogy mindenki számára éppen kellemes fáradsággal közelíthető meg. Volt, aki már várta ezt a találkozást, és volt, akit váratlan meglepetésként ért. Egy ideig távolról néztük egymást, kifújtuk magunkat, megpihentünk. Letörölgettük a szélfúvástól kicsordult könnycseppjeinket (de az is lehet, hogy a többiek az orruk tövét vakargatták, nem láttam tisztán) és váltottunk néhány szót. Éppen annyit, amennyivel kellemes fáradsággal megközelíthettük egymást. Tán még a mi Jephténk is figyelt bennünket egy hófödte hegycsúcsot ölelő felhőkoszorú mögül, mindentlátó szemeivel. 
Nekem többek közt erről szólt az elmúlt pár hónap készülődése. Köszönet érte minden jelenlévőnek, doktor Árpinak külön, ez nélkületek nem így történt volna. Köszönöm.