Csendháborító akvárium

Egy próba alatt kismilliószor fog el a kétely azt illetően, hogy jól csinálom-e azt, amit csinálok. Senki se szeret felsülni, és rossz hangot énekelni vagy nem a megfelelő időben, helyen. Olyan ez, mint mikor egy sötét folyosón, ahol alig lehet látni elédbe toppan egy dinamikus sziluett. Első pillantásra nem tudod eldönteni, hogy ellenség vagy jóbarát, akivel szemben állsz? Nem mindegy, hogy kardot vagy kezet rántasz elő. Aztán persze, ez is, az is a helyére kerül, a szív újra megindul, a levegő újra rezeg és a lego darabok is egyre inkább a helyükre kerülnek. Azért még sokszor fogok mellé ütni a zongorán, mire tökéletesen megtanulom a darabot, de hát pont erre vannak a próbák.

Egy átlagos élet átlagos napjaiban sokkal kevesebbszer szembesülünk ennyire közvetlenül a hiba mechanizmussal. Úgy értem, ha odakint hibázok, lehet úgy tudom időzíteni a „próbát”, hogy ne lássa senki; mondjuk akkor próbálom meg kettesével venni a lépcsőházban a lépcsőket, amikor senki más nem jár arra rajtam kívül. És ha egy forduló után bedől a terv, akkor se történt semmi, kiszuszogom magam, és tudom, hogy csak pár hét kérdése és emeletekben lesz mérhető a változás. De nem így van ez, ha nem vagy egyedül, mint például a kórusban. Ha elvétem a hangot, az a másik 51-nek is fáj, és miattam meg kell ismételni még egyszer az aktuális részt. Ha elkésem a próbáról, hiányzom a már bent ülő és éneklőknek. Arról nem is beszélve, hogy ha elhúzódik a próba, akkor lekésem a metrót. Vagy ha ezt mégse szeretném, akkor futhatok. Hát ki akar így kitolni magával…? Ugye, hogy senki. Mégis nagyon sokat tanulok magamról, a hibázásról, a jól végzett munka öröméről és a pontosságról a próbák által.

Hiszen szinte minden tevékenységünkben együtt dolgozunk más emberekkel. Csapatjátékos vagy vagy rocksztár, aki mellett senki másnak nincs helye a színpadon? Együtt tudsz dolgozni 4 másik emberrel? És te 51 másikkal? – kérdezhetnék vissza ilyenkor viccesen. Vajon mennyivel több empátiára, figyelemre és önuralomra, fegyelemre tanít minket a Kórus? Lemondásra, abban a heti 3 órában, plusz a „járulékos költségekben”, mint kiutazni a világ végére, azért belesandítani a kottákba még egyszer-kétszer szerdán kívül is, esetleg megpróbálni a kopogós szomszéd idegszálait megborzolni egy kis szombati csendháborítással…? Hiszen abban a sok időben tehetnénk, amit a több milliók tesznek, akik az akváriumon kívüli dimenziókban léteznek. Egyszer voltam akvárium-felelős. Sokat néztem a halakat ahogyan úszkáltak fel s alá. És sajnáltam őket, amiért meg vannak fosztva az édes szabadságtól és rá vannak utalva egy tőlük független hatalomra, ami az ételt osztja nekik. De most ha arra gondolok, hogy én vagyok a csík az akváriumban, hát bizony nagyot fordul a kép! Idebent jó és odakint a rossz. A táplálékunk maga a tevékenységünk, az éneklés, és így a flow-ban úszkálva miénk a világ is. Sok idő? Kevés. Túl kevés.

Itt lehet hozzászólni !