Alkotói dilemmák

Gyermeket kaptunk. Látni nem látom, csak érzékelem. Hallom, ahogy minden nap sír a szomszédban. És mindannyiszor elénekelem neki azt a dalt, ami engem is mindig megnyugtat, mert szívhez szól. Születni, újjászületni, új életet kezdeni – erről szól a tavasz. A mi áldott állapotosaink is új életeket hordanak a szíveik alatt. A lelkek, kik majd születni fognak, már itt vannak közöttünk. A próbákon körénk ülnek és – egyelőre némán – figyelik a világot. Lehet, hogy már életre szóló barátságot is kötöttek titokban egymással, amiről nekünk – már testbe szorultaknak – sejtelmünk sem lehet. Néha csak nyűg és teher a test. Gyenge és esendő. De ilyen örömben osztozni csak általa lehetséges. És őket már kicsi halakként fogadjuk. Lehet, hogy évek múltán Árpi bácsihoz fognak énekórára járni a Kisképzőbe, és szüleik kamaszkorukban a Spielhóznit és A szeretet művészetét fogják kezükbe adni útravalóul. Lehet, hogy engem is fognak olvasni és tanulnak tőlem szép szavakat. A sok kreatív behatás eredményeként lehet, hogy ők maguk is alkotókká válnak. Bár az alkotás magányos dolog. Azt hiszem, nem tesz jót a kapcsolatoknak. Mert mikor megszólal benned a hang, neked le kell jegyezned vagy örökre elvész. És ez bekövetkezik egy bizalmas beszélgetés közepén ugyanúgy, mint munka közben vagy a villamoson. És ekkor az alkotó dilemma elé kerül, hogy hagyja kihűlni a múzsa csókját vagy fojtsa a szót a másikba…? Mert az alkotáshoz csend kell és koncentráció. A figyelem kintről befelé fordul. Test, fény, miegymás megszűnik létezni. Tartod a tollat, serceg a papír. Csatorna vagy egy pillanatra. És alkotni jó. De nem csak ez az alkotás. Alkotás az is mikor megtalálod a tökéletes harmóniát pár hang között. Megszületik a mindent egybefűző ecsetvonás. Vagy kiszabod az utolsó darabot egy ruhához. Főzöl egy gyógyító húslevest a vasárnapi asztalra. Megmutatod a kisfiadnak, hogy működik a bicikli. Elmagyarázod, mitől dördül az ég. Vagy megtanítod a kislányodat, hogyan fésülködjön egyedül. Megmondod a testvéreknek, hogy bármelyik ujjamat vágom is el, ugyanúgy fáj. Igen, alkotni sokféleképpen és módon lehet. A legnagyobb alkotást mégis, úgy gondolom azok az emberek viszik véghez, akik a legnagyobb türelemmel és elfogadással viseltetnek irántunk. Mikor látják, hogy most zavartalanságra van szükségünk, szó nélkül visszahúzódnak, hogy amikor újra ráeszmélünk a világra magunk körül, ugyanúgy ott találjuk őket. Jobban átérzik ezt azok, akik maguk is alkotnak hasonló módon. De még jobban megértik mindezt azok, akik sok-sok éve gyakorolják már a szülői mesterséget rakoncátlan gyermekek mellett edződve. Bár nem vagyunk egyformák és a szerepek is váltakoznak. Mégis minden „néma” segítőnek köszönet és a legnagyobb tisztelet heroikus munkájukért minden alkotó nevében.

Itt lehet hozzászólni !